Többnyire nem emlékszem arra, hogy bármi közöm is lett volna a ruhatáramhoz 13-14 éves koromig. Akadt egy-két kantáros nadrág és kötött, nyuszis pulcsi, amikhez óvodában megszállottam ragaszkodtam, később a fodros szoknyám, még később pedig az oldalzsebes kordgatyám gyakorolt rám hasonló hatást. Mondjuk szerintem a „ragaszkodás” szótári példája én lennék, ha ruhákról van szó, bár nálam ez minden vacakra igaz. Olyan vagyok, mint egy mókus, aki elraktározza a mogyorót az odújában, hogy legyen mit ennie télen. Én a szekrényembe zsúfolok össze minden régi rongyot, és a régiek közül is csak a kedvenceket hordom, és ha veszek valami újat, hamarosan az is csak beleolvad a többi, ritkán hordott kupacokba.
Amikor gyerek az ember, még úgy kell belegyömöszölni a ruhákba, kényszeríteni, hogy húzzon sapkát vagy kösse be a cipőfűzőt, s ritka az az eset, amikor egy gyerek a ruhás állványoknál hisztizik, hogy de én ezt a gatyát akarom. Kivéve, ha unikornisok kergetőznek rajta medvebocsokkal a szivárvány lábánál. Sőt! Szerintem én még nagyon nem is kísérgettem édesanyám vásárolni kisebb koromban, bár erről talán ő több és pontosabb információval szolgálhatna. Mindig azt vettem fel, ami ki volt készítve nekem. Aztán egyszer csak… észrevettem hogy ki van készítve a ruha. Szinte emlékszem a pillanatra, amikor öt-hatodikos koromban egyszer felkeltem, és mint minden reggel, oda volt készítve a ruhám. És ugyan felvettem, de már nem ugyanazokkal a figyelmetlen mozdulatokkal. Aztán már választottam is ruhákat. Biztos választottam előtte is, anyum például esküszik, hogy az elsős iskolatáskám én választottam, pedig már második iskolanapon a pokolba kívántam. Plútó? Sosem szerettem Plútót…
A lényeg, hogy egyik napról a másikra kezdtem tudatosan öltözködni. Ez nem olyan, mint amikor az ember kipakolja anyu cipős szekrényét és végigbaktat a hatalmas tűsarkú cipőkben a nappalin, vagy sminkosztályt nyit a konyhapulton. Ha az egyedi stílusom még nem is, de azért már valami kerekedett bennem az öltözködéssel kapcsolatban.
A lényeg, hogy egyik napról a másikra kezdtem tudatosan öltözködni. Ez nem olyan, mint amikor az ember kipakolja anyu cipős szekrényét és végigbaktat a hatalmas tűsarkú cipőkben a nappalin, vagy sminkosztályt nyit a konyhapulton. Ha az egyedi stílusom még nem is, de azért már valami kerekedett bennem az öltözködéssel kapcsolatban.
Aztán persze jött az elkerülhetetlen sötét serdülőkor. Marilyn Manson visszataszító vigyorgása az MTV-t nézve először még undorított, aztán valahogy megtetszett és azon kaptam magam, hogy ACvillámDC cd-ket másolok az otthoni gépen, Nickelback-et, Linkin Parkot, Lim Bizkitet, és a 2003-2004-es évek nagy rockbandáit istenítem. Az első töröttre hallgatott cd-m, történetesen egy Manson mp3 (mekkora hatalmas dolog volt még ez akkor) válogatás volt, amit mind a mapi napig ereklyeként őrzök. Úgyhogy a zenei ízlésem igen tartósan rányomta nagyon sötét és nagyon fekete tintáját a ruhásszekrényemre végig a gimis évek alatt, pedig igazából még csak akkor csöppentem bele az egész „rocker” dologba, és egy-két zenekaros pólón kívül nem is igen tudtam más felmutatni, mégis én lettem a „rocker” csaj az osztályban. Ez valahogy így is maradt, pedig egészen kiszínesedtem az évek alatt. Anyám vásárlási elve egy időre „bármit-csak-ne-feketét” lett, ami nekem nem tetszett túlságosan, és makacs „nekem-mindegy” hozzáállásomnak hála mégis fokozatosan a fekete ruhák tárháza bővült. Ez az időszakom volt az, amikor a hajam fodrász vágta-festette-bodorítota-kurtította, mégis megelégedtem azzal, hogy a kilencszáz forintos agyonmosott és kinyúlt pólóimban mászkáltam. Ez volt az én egyensúlyom.
Még 12-ben arról írtam meglepően őszinte etika házidolgozatot, hogy miből kreálnak a fiatalok divatot maguknak, és nem átallottam még a rajzofaktot is divathóbortnak minősíteni, mint az egyediség netovábbját, ami mint ismeretes, nagyon divatos. A lényeg, hogy záró akkordjaként a dolgozatnak azt ecseteltem, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy én valaha is úgy öltözködjem, hogy vajon ehhez a cipőmhöz megy-e ez a táska, hogy a felső illik-e a nadrágomhoz, stb. Bölcs tanárnőm már akkor megmondta, hogy de bizony, én is ilyen leszek, és nem telt bele pár hónap, ez lett belőlem.
Kósza kitérőm a szegedi jogi karra ugyan még makacsabbul arra ösztökélt, hogy ne akarjak 19 évesen úgy öltözni, mint anyukám ha a szavazóbizottságba beül, ezért a lehető legerősebben kapaszkodtam egyetlen hordható állapotban maradt zenekari pólómba, és amikor csak lehetett, abban virítottam római jog, büntetőjog és hasonló előadásokon. Ha mély benyomást nem is keltettem furcsán felnőttes csoporttársaimban, én legalább egy kicsit kényelmesebben éreztem magam.
Most már eljutottam arra a szintre, amikor már ténylegesen én választok, nem hagyom magam észérvek nélkül befolyásolni, tudok én is segíteni másoknak választani, meglátom mi-mivel lenne jó, de még mindig ott tartok, hogy „bárcsak-de jó lenne- de kár érte”, hogy meglátom a szép holmikat, szeretném őket megfogni, felvenni,szeretném ha jól állna, ha megvehetném és imádnám.
Olyan ez az öltözködés, mintha minden egyes ruhával felhúznánk egy maszkot, nem mindegy, hogy milyen karkötőt veszek egy fekete pólóhoz, mit üzen, milyen fülbevalót viselek, milyen táska van nálam, sportcipő vagy csizma, magas vagy lapos, színes, szőrös, kopott, fűzős, v-nyak, tarisznya, sál, sapka…
Felveszem és én vagyok. És még mindig nem izgat, ki mit gondol. Ha kopott cipőt veszek fel is üzenek vele, ha csinos vagyok is üzenek vele. És ezzel az írással most azt üzenem, hogy ideje felöltözni!
Olyan ez az öltözködés, mintha minden egyes ruhával felhúznánk egy maszkot, nem mindegy, hogy milyen karkötőt veszek egy fekete pólóhoz, mit üzen, milyen fülbevalót viselek, milyen táska van nálam, sportcipő vagy csizma, magas vagy lapos, színes, szőrös, kopott, fűzős, v-nyak, tarisznya, sál, sapka…
Felveszem és én vagyok. És még mindig nem izgat, ki mit gondol. Ha kopott cipőt veszek fel is üzenek vele, ha csinos vagyok is üzenek vele. És ezzel az írással most azt üzenem, hogy ideje felöltözni!